Végh Sándor
Feleségemnek,
Magdinak!
Miként halvány
döbbenet ring
az ingó színes
virágszálon,
úgy pördül a szoknya,
ahogy
a reppenő kétségtelen
mibenlét!
Zeng-zúg, mosolyog a
tájon,
léleköröm hullámot
vet a múltban,
hordalékot mos ide ki
a partra,
leng itt át, és az
igazat látod!
Súlyos élet, amelyet
magadra húzol
esténként puha
melegségként.
Oly takaró, amely egy
gyermeki élmény,
rongyos baba,
öltöztetett világkép.
Tavasz szirmai csak
hullnak, hullanak.
Illatos az egész
világ, a százszorszépek
is csak nyíljanak, de
édes álmokat takarnak?
Igen! Szépséges
emléket idéz: a múltadat!
A tó vize meg sem
mozdul.
Hullámot sem vizslat.
De ha a szél
sem rebben, a nádas
zúgása miket idéz?
Egyre kérem: mondja
meg az igazat!
Álmos halrajok fölött
rebben
kezed, a tó vizéről
felszálló
ködök között elvesző
élmény,
fények, villanások.
Magamra
kérném az
örökkévalónak
szóló áldásod!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése