Egyed Emese - Advent

Egyed Emese

Advent

A Kalota hegyére mezítlábas
felleg fut fel nyugatról; legurul
a napkeleti lejtőn: már a város
messzi folyóvölgyek ködébe hull.

Azért jöttem ide, hogy jobban lássak,
s megértsem, minek vagyok eszköze.
Térdemhez kúsznak gyalogfenyő-társak,
úgy kérdik, hogy a sorsom megköt-e,
mint folyondár az omló várfalat,
vagy, mint a sarkcsillag a hegygerincen:

párhuzamos fényvonalban halad;

térdemhez kúsznak, mint sötét habok
valami régvolt tenger tetejéről,
sópára száll, szívemben a horog,
alkonyvitorlám délkörök közé tör;
s miféle kikötő ez itt? Madártalan
csöndjében több csomót rándul a szél;
észrevétlenül oldom el magam:

a kóbor gondolat is hazatér.

Látvány foszlik szét szikrás ég alatt:
világító ösvények sugaras
szertefutásban jelölik a véges
teherbírású hétköznapokat;
sír a levegő, mint üllőn a vas -
s az idő bennünk izzó hófehér lesz.