Lakatos István
December
Este kilenc. Odakünn
őrjöngő tél. Jeges ökle
zúzza, repeszti
szobánk zárt zsalugátereit.
Rém-alakok villognak
a hó tükrében, az éles
kristályrácsokon át
száz eszelős szem üvölt.
Itt készül valami! S
szél csap le megint az ereszre,
kürtőn, kályhacsövön
törne be, csúszna közénk.
Ámde szobánk vörös
izzásban. Lángot vet a kályha,
lángot az ágy,
amelyen – két szerető – heverünk.
Tél helyet itt hol
lelne, hová rejtőzne pehelynyi
langyosság? A közöny
hűvöse nem hat ide.
Itt a tüzet tűz
szítja, zsarátra zsarát borul, itt fény
fényt szül, a vágy
vágyat, nem lohad éhe soha.
Vijjog a szél
makacsul, megcsördül a szélkakas érces
hangja, gerincünkkel
halljuk, ahogy csikorog.
Én mondom, mire
harmadszor hallod nyikorogni,
megtagadok mindent,
holnapomat – hitemet,
csak téged nem. Ugyan
fölszívni a szem tud-e szebbet
létünk rajzaiból,
mint e kebel vonalát,
bordák boltívét? a
rakéta gyönyör futamának
mennyei csóváját
csillagok ezre között?
Lámpa nem ég, de a
kályhában ropogó fahasábtól
tündöklik takarónk,
rőt lobogásban a szék,
és a ruháink is
szétszórva a szőnyegen; úszik
néma szobánk vörheny
ködben az éj vizein.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése