Pataki Glica
Téli virág
december havában, elindultam a Télbe,
Hogy a Szerelemvirágot megleljem.
Fehér volt minden-minden amerre láttam,
Köztük fekete vonalak szaladgáltak.
Daliás fenyőfák ágaiba hó telepedett,
Tölgyfalevelek suttogtak szerelmes verseket.
A Nap is fölébredt ünnepi pompával,
Kifestette a felhőket arany sugarával.
Utam során láttam oly sok szépet,
A közönséges Bábakalácson kicsi pihék üldögéltek.
Mire a hegy aljához oda értem, a köd szaladt elébem.
Tudom, miért jöttél. – szólt hozzám incselkedve.
A Szerelemvirágot jöttem megkeresni, hisz itt kell lennie valahol,
Már átbotorkáltam három Évszakon! –
A lila virágú Bogáncs, most a földig hajol,
A csillogó hónak udvarol.
Mesél az Ifjúságról, a Nyárról az Őszbe forduló csábításról.
A fehér Tél hókristályaiban benne ragyog
A Tavasz, a Nyár s az Őszi Aranyvirág.
Jó Barátok között járva, Velük egyezkedek:
Segítsetek, s amiért jöttem Általatok, meglelem! –
Hangokat hallok a fülem mellett elsuhanni,
Szemem sarkában látom a Gyöngyházlepkét elrepülni.
47 Telet megéltem már,
De egyikben sem volt még ott a Nyár.
A Disznós rétre odaérve a Köd rajtam nagyot kacagott,
És mindenfélét gondolva hazaballagott.
Asszony- asszony Te már csak ilyen maradsz. –
Néztem utána bambán, értetlenül.
Mit motyogott ez az orra alatt?! -
Közben fönt a hegyoldalban, elő bújt a Nap,
És az erdőn minden fa társat kap.
Fekete árnyékuk kúszik a lábam alatt,
S a hóbuckák testet öltenek.
Egymásba simuló lágy ölelések,
Múltba tűnő szenvedélyek,
S az égből, csak úgy ömlik alá a Fény.
Beteljesedik a földi szerelem,
S a vágy hevében a Hó sírni kezd, tudja jól
Ezért nagy árat fizet.
Ránézek az órámra, amely épp delet jelez,
S a kabátom ujját szemtelenül leengedem.
Eljött az idő, hogy lépteim hazafelé fordítsam,
Mert a Reggel s az Est édes kettesben jár.
A decemberi nap fényének nem szabad hinni,
Hiszen oly hirtelen változik, mint a szerelmes
Asszony, csapongó gondolatja.
A Sósi – rétnél a Borhy kápolna mellett elhaladva,
A téli tájat rózsaszínben látom.
Pillogok, mint a megriadt kis egér a fűben,
A Világos hegy tetején.
Sohasem hittem el igazán,
Hogy létezik mesebeli boldogság
A lenyugvó Nap fénye, rózsaszínre
Fessen erdőt, rétet.
Száz esztendős zöld fenyők,
Fülembe súgják kedvesen:
Menj haza, te, kis oktondi.
Hát nem látsz a szemedtől?
A Szerelemvirág Te vagy magad! -
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése