Pataki Glica - Téli virág

Pataki Glica

Téli virág 

 

december havában, elindultam a Télbe,

Hogy a Szerelemvirágot megleljem.

Fehér volt minden-minden amerre láttam,

Köztük fekete vonalak szaladgáltak.

Daliás fenyőfák ágaiba hó telepedett,

Tölgyfalevelek suttogtak szerelmes verseket.

A Nap is fölébredt ünnepi pompával,

Kifestette a felhőket arany sugarával.

Utam során láttam oly sok szépet,

A közönséges Bábakalácson kicsi pihék üldögéltek.

Mire a hegy aljához oda értem, a köd szaladt elébem.

Tudom, miért jöttél. – szólt hozzám incselkedve.

A Szerelemvirágot jöttem megkeresni, hisz itt kell lennie valahol,

Már átbotorkáltam három Évszakon! –

A lila virágú Bogáncs, most a földig hajol,

A csillogó hónak udvarol.

Mesél az Ifjúságról, a Nyárról az Őszbe forduló csábításról.

A fehér Tél hókristályaiban benne ragyog

A Tavasz, a Nyár s az Őszi Aranyvirág.

Jó Barátok között járva, Velük egyezkedek:

Segítsetek, s amiért jöttem Általatok, meglelem! –

Hangokat hallok a fülem mellett elsuhanni,

Szemem sarkában látom a Gyöngyházlepkét elrepülni.

47 Telet megéltem már,

De egyikben sem volt még ott a Nyár.

A Disznós rétre odaérve a Köd rajtam nagyot kacagott,

És mindenfélét gondolva hazaballagott.

Asszony- asszony Te már csak ilyen maradsz. –

Néztem utána bambán, értetlenül.

Mit motyogott ez az orra alatt?! -

Közben fönt a hegyoldalban, elő bújt a Nap,

És az erdőn minden fa társat kap.

Fekete árnyékuk kúszik a lábam alatt,

S a hóbuckák testet öltenek.

Egymásba simuló lágy ölelések,

Múltba tűnő szenvedélyek,

S az égből, csak úgy ömlik alá a Fény.

Beteljesedik a földi szerelem,

S a vágy hevében a Hó sírni kezd, tudja jól

Ezért nagy árat fizet.

Ránézek az órámra, amely épp delet jelez,

S a kabátom ujját szemtelenül leengedem.

Eljött az idő, hogy lépteim hazafelé fordítsam,

Mert a Reggel s az Est édes kettesben jár.

A decemberi nap fényének nem szabad hinni,

Hiszen oly hirtelen változik, mint a szerelmes

Asszony, csapongó gondolatja.

A Sósi – rétnél a Borhy kápolna mellett elhaladva,

A téli tájat rózsaszínben látom.

Pillogok, mint a megriadt kis egér a fűben,

A Világos hegy tetején.

Sohasem hittem el igazán,

Hogy létezik mesebeli boldogság

A lenyugvó Nap fénye, rózsaszínre

Fessen erdőt, rétet.

Száz esztendős zöld fenyők,

Fülembe súgják kedvesen:

Menj haza, te, kis oktondi.

Hát nem látsz a szemedtől?

A Szerelemvirág Te vagy magad! -