dr. Szeicz János - Már lelkemig ér a tél

dr. Szeicz János

Már lelkemig ér a tél

Titkokat hord a téli szél
elsuttogja az éjnek,
borzong a ködbe ájult táj,
felhők felhőket űznek.

Szobámban meghitt lámpafény
dereng az esti órán,
párolgó illatos tea
és félkész versem vár rám.

Utolsó álmát álmodom
most már az ifjúságnak.
Még égő tüzet keresek,
s nyomát lelem hamvának.

Már elért lelkemig a tél,
mégis ég érte vágyam,
izzó betűkkel a nevét
alélt szívembe zártam.

Fagy karmolja az ablakot,
mit bent a pára lep be,
arra virágot rajzolok,
s nevét írom egy szívbe.