Végh Sándor
Kép-telenség!
Gyermekeim gyermekei előtti ősök szavai
hullanak az éjszakában. Szólnak magányról,
halálról. Kétség szította tüzek élednek,
egy óriásvolt tölgy alatt ülve.
Mellettük fázom, fényüket nem látom.
Kerge szél kószál száradt ágak görcsös
ujjai között, hamis dallamokat fütyülve,
a világló háttér előtt karmolva énjét
a valóságba, mindhiába keresve létét.
Sokősznyi hulladék lábainál, tavasza
elveszett, madárkarmok tépte ruhája
száradt sérülésekkel teli,
könnynélküli fájdalom.
Frissen keletkezett göröngyökkel teli
utamon, porosodó kabátom levetem.
Kórházillatú szobák nyelik hörgő magánysóhajainkat.
Fekete hollómadár rikolt, s tépi fel régi sebeinket.
Lehunytam szemeim, s keresem látásom!
Kitárt tekintetek előtt veszett el hallásom!
Vakságom vezeklem, hulló
pilláimon görgő cseppekkel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése