Szeitz János
Az út vége előtt
Bár sejlik az út vége
már, hol a föld
És kékje az égnek
összesimul, hol
Hódolva békül a
tobzódó lét
A Végtelen végnek
feladva magát.
Szép előttem az őszi
rőtszínű táj
Nem tudom már volt
vagy csak akarás:
Egy tavasz perc, egy
perc tavasz s nyár
Társat hiába vágyó
éjszakák.
A mindig másként
napok, mint a vágy
Hiába valónak
megadásra
Görcsbe feszítve
kórházi ágyon
Fuldokló
reményvárakozásban.
Mikor egyetlen egy pillanatba
Sűrűsödik képek
sokasága
Mond, miért röppentél
el belőlük,
Amikor a szemed épp
előtűnt?
Ám innen, túl a
végtelenen látok
Látlak terek s az
időegymásra
Simulásában,
jelenvalón, s a
Felsejlő
örökkévalóságban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése