Harcos Katalin
Októberi reggel
A sűrű köd elfeküdt a
réten.
Hatalmasat nyújtózott
fehéren,
a nagy fáknak gyorsan
lábat mosott,
átölelte szelíden a
földet
és elszórta a hűvös
harmatot.
Fenn a bús fák feje
kikandikál
és mint aki a
napkeltére vár
a kék hegyekre néz
ágaskodva,
míg a szürke égen
feldereng már
az ijedtre sápadt Nap
korongja.
*
Ősz sétál az utcákon
át
Hűvös mosolyú rideg
vendég,
az ősz sétál az
utcákon át…
színesre festi amerre
lép
a fák megszokott
ruházatát.
A barnuló, fázós
gesztenyék
fejünk fölött
összehajolnak,
s fakón suhan sok kis
árnyék
ahogy leveleik
hullnak.
A diófák feje ködben
ázik…
didergősen,
összebújva állnak,
s álomba szenderülő
ágaik
búcsút intenek a
világnak.
De nézd! Amott a
vadszőlő
harsány pirossal
ünnepel,
és nyírfánkat is,
mikor eljő,
ősszel borítja
aranylepel.
Élénk színekkel
búcsúzkodik
az álmára készülő
világ,
s utoljára még
adakozik
gazdag termését
hagyva ránk.
Zamatos, sárgálló
körtét,
piros, jóízű
barackot,
kék színű szőlőket és
még
megannyi kincseket
adott.
Álomba merül, őrzi a
táj
a szikár ősz lába
nyomát,
aki egy zúzmarás
éjszakán
helyét a télnek adja
át.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése