Németi Csaba
Élő múlt
Letörte a virágot.
A düh pirosra festette az idő barázdáját
az arcán.
Tanácstalanul álldogált.
Nézte a kezétől fényesre koptatott kapanyelet.
Könny gyűlt a szemébe.
Lassan lehajolt, kezébe vette
a Nefelejcset.
Érezte illatát,a mindenen túláradó
élni akarást.
Hallotta a múltba veszett szerelem zenéjét,
látta a szivárványt.
S a csókok ízének zabolátlan vibrálása,
átjárta testét.
Nem volt már mérges, elhatározta
kipréseli a virágot.
Mert emlékezni kell, s ő emlékezni fog,
hogy életet kapjon a jelen.
A düh pirosra festette az idő barázdáját
az arcán.
Tanácstalanul álldogált.
Nézte a kezétől fényesre koptatott kapanyelet.
Könny gyűlt a szemébe.
Lassan lehajolt, kezébe vette
a Nefelejcset.
Érezte illatát,a mindenen túláradó
élni akarást.
Hallotta a múltba veszett szerelem zenéjét,
látta a szivárványt.
S a csókok ízének zabolátlan vibrálása,
átjárta testét.
Nem volt már mérges, elhatározta
kipréseli a virágot.
Mert emlékezni kell, s ő emlékezni fog,
hogy életet kapjon a jelen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése