Garai Gábor - A remete panasza

Garai Gábor

A remete panasza

Istenkezében nyugszik a kezem,

olykor kísért az elszalasztott éden,

de a világtól szemem elfedem,

sohasem égtem a vágynak tüzében,

a szépség bennem fehér, testtelen

s a csönd özönén ringatózva érzem

az illatot, mely hitemből terem -

a szóözön künn gomolyog sötéten,

s a testekkel telik csak a verem:

engem a kín igézete tart féken,

s bizony még a halált sem rettegem,

mert ég vitéze edzi gyenge vérem -

csak azt nem tudom, mi az életem,

habár a bűnök béklyóit letéptem,

és hiszem már, hogy nincsen végzetem,

és nincs jövőm, nincs kezdetem, megértem -

mégis fátyolos arccal hirdetem,

vigasztalan magányom sűrűjében:

hiába rágtam át az életem,

az igéret hegyére el nem értem -

s még az Isten se szánja tévedésem.