Nagy Horváth Ilona - Télibáb

Nagy Horváth Ilona

Télibáb

Prés dübörög,

ütemre rezzen a fémporos este,

fáradt bordák közt dobog a  gyár szíve,

gép szisszen,

akárha mozdony fékezne  százados síneken.

Nem érkezik semmi.

Álmodni rest elmékben valóság kavarog,

odahaza kopott szőnyegeken készülődik az ünnep,

pára csorog a komor ablakon,

a jégcsapok helyén némán csüngnek a kései óra

vak árnyai.

Hideg szorong az ablakközön,

kérlelhetetlen,

mint a villódzó utcák közönye,

mi versenyre kelni kész a kirakatok kokott színrongyaival.

Kurva világ ez.

Engem még ezernyi fényes gondolat feszít:

megkerülve a zajt,

mint önfeledt kisgyerek, ki odabenn

még nem fél, hogy veszít,

szaladok.

Haza.

Hol szemem lehunyva még

annyi csoda terem,

hó hullik, óriás pelyhekből áll az ég,

mélykéken dereng a távol,

apró kezekben csengő rezzen,

s míg hitem kötelességtudón az égre tekint,

-          megváltó születik –

eretnek módon eszembe jutsz megint.

Dübörögve, mint a  gyár szíve.

Szisszenve, akár a gép,

Valósággal kavarodva mint eresz szélén az árnyak,

képzeletemben engedélyre várnak

a konvenciók.

Hiába.

Fényes gondolat feszít,

igenis lázadok.

Dübörögve, szisszenve, kavarodva még.

Ha elgondollak világodból, csoda terem,

elmémen túl mélykék távol,

szép. Te.

Jégvirág rajzolódik csendben az üvegen.