Váci Mihály
Mert egyedül...
Mert egyedül meghal szívünk nagy árterein
amiért élni érdemes,
mert egyedül
a küszködés szép
szele kifullad az égen.
Ránk térdepel és
gúzsba köt a bánat,
a szív nem dobban
többé forró rózsát,
csak mázsás kő lóbál
nyakunkba kötve,
a vér-erek sudár
hárfáján elhal
a könnyű ujjal
keltett zene bennünk.
Az arcunk, mint
folyókon a holtak
zöld arca, úszik a
hétköznapok tükrén
s csak hintázunk
tonnányi félelmünkkel
üresen, mint harang,
ha nem zendíti nyelve,
Mert egyedül a halál
gyökér íze
olvad a szánkban - ó,
mert egyedül
nem nyílik számunkra
a déli égbolt,
amely felé sírásunk
fürj csapata bujdokolna.
Mert egyedül nincs
puha táj, hazánk sincs,
melynek földjébe
keserű gyökérrel
foganni vágy
csírátlan szívünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése