Válóczy Szilvia
Talány
És ott állt mellette rendíthetetlenül. Olyanok voltak, mint két fa, lelkük
gyökere egymásba kapaszkodott. Temérdek vágyam hullott a semmibe. Vajon tudták
ezt? Nem hiszem. Fáradtan hajtottam fejem karommal kulcsolt térdeimre, s barna
szemem színét homály borította el. A változás kora elérte földi jelenünket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése