Káli
László
Azért
Azért... Van abban
valami kétségbeejtően
szomorú, hogy ma már
a legtöbb mondatunk
azzal kezdődik:
Emlékszel még? S a felelet:
Hogyan is
feledhetném? Valahogy így alakult.
Emlék lettél, s én a
múlt. Ma már azon jár
az eszem, hogy is
volt, amikor így, vagy úgy
találkoztunk valahol,
és hogy hol. És nem
pedig, hogy így, vagy
úgy, de találkoznunk
kellene. Valahogy ez
mégis természetes.
Mint az is, ahogy az
ember (természetesen,
és természeténél
fogva) tiltakozik ez ellen.
Legalábbis egy
darabig. Úgy az eleje fele.
Meg közép-tájon. És
engedi, hogy fájjon,
ahogy a napok
kiszakadnak, egy-egy darabját
lelkének magukkal
cipelve. És ahogy fogy
az idő, mert egyre
kevesebb, ami előttünk áll,
úgy lesz az ember
egyre több. Egyre több
emlék. Mégis, a
lelkében csupán mint árnyék,
ha játszik a fénnyel,
úgy dereng a kérdés:
Emlékszel? Arra, ott?
S mintha arra járnék
megint, szinte magam
előtt látom, ahogyan
a fény hintázik
faágon ledéren az erdőszélén,
s csillan milliónyi
levélen apró harmatcsepp.
Azért... Van ebben
valami szomorú szépség.
https://m.youtube.com/watch?v=SqfBxJbvNBU
VálaszTörlés