Kondra Katalin
Évszakok harca
Fogát csikorgatja a
tél, mert fél,
Hogy elűzi dermedt
homályát,
Megtöri hatalmát a fény.
Mintha megadta volna
magát
Az élet, úgy merül el
fáradt teste
A világnak. Az utcán
csak
Hóemberek járnak, s
kevélyen
Füstölögnek a
kémények.
Csak álmodják a
halált,
Minden élő magában
küzd.
Ki gyertyával tartja
ébren
A nyárt, ki tűz
lángjával, mert
A tél tréfát űz. Az
ősztől időt
Lop, s tavaszt
rövidít. Nem
Enged teret másnak.
Rettegett
Hatalmát fitogtatva
ront neki
A határnak. De lába
megbotlik ott,
Ahol a nap harcba
száll a jéggel,
A földből aranyló
virágot fakaszt
Nem törődve az
ellenséggel.
Szelíden,
észrevétlenül árad
A remény. Először
csak langyos,
Aprócska fény. A zord
erők, míg
Harcolnak egymással,
ő időt nyer
S összefog a nyárral.
Gyümölcsöt érlel,
Vetést arat, dolgozik
szüntelen,
Hogy asztalunkon, ha
újból jön a tél,
Minden bőségben
legyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése