Millei Lajos - Négy évszak az élet

Millei Lajos

Négy évszak az élet

A tavasz szülte Őt. Zöld rügyfakadással
hímezte pólyáját, s mint akárki mással,
Ővele is játszott. Fényben megfürdette,
nyíló szirmok között selymes fűre tette.
Madármuzsikával elűzte sírását
s engedte kinyílni élete virágát.

A nyár karon fogta. Sárga búzatáblán
lehúzta ruháját és bámulta kábán
megbarnult erejét. Hitét irigyelte,
holdezüst éjszaka tartását figyelte.
A szellő sóhajával csókolta arcon,
és kérte: a pillanat örökké tartson.

Az ősz leült nála. Megfáradt lábait
langy esővel mosta s őrizte álmait,
ameddig lehetett. Sáros kabátjában
deresedő vággyal osztozott bajában.
Még egyszer hamisan fénnyel körbevette,
s hogy örökké tart majd, maga is elhitte.

A tél melléfeküdt. Fehér hópihével
tömte meg párnáját, s múlttá vált igével
hazudott neki. Vakon azt bizonygatta:
ha nem fog mozdulni, jó lesz itt, alatta.
Ajándék a szándék a fagyott rög között,
Ő hinni akart benne, s odaköltözött.