Millei Lajos - Belőlem ki nem szakadhatsz

Millei Lajos

Belőlem ki nem szakadhatsz

Én folyvást csak kínokra eszmélek fel,
verő szívemből kicsúsznak a csodák,
hisz hiányoddal fekszem s ébredek fel,
míg zárulnak sorra az álomszobák.
A hajnalfényben kínt ketyeg az óra,
ha a vén tudat lustálkodva ásít,
s álmos kézzel int rá az indulóra,
hogy pihenjen napestig, elalvásig.
A szemérmes szem tágra nyílni nem mer,
a belső térnek lágyabb még a fénye,
s míg illúziót emészt a zord reggel,
a valóságnak elszáll a reménye.
Messze vagy Te, s bár önmagamban tudlak,
a dolgos Élet emel közénk falat,
ám ha vágyaink a falhoz simulnak,
kitárva vár ránk ott egy lélekablak.
Az ablakpárkány konok gránitjába
vasakaratom véste bele neved,
por lepi, marja idő, de hiába,
hisz én örökre odarejtettelek.