Szokolay Zoltán
Ablakot nyitok
s viszem óvatosan a frissen írott verset,
mutatom neki a nyarat,
alvó ország kőpárkányán
tanítgatom a szabadságra,
lendítem, álomról álomra hadd röpüljön,
de visszahull, mindig visszahull,
tárt szárnnyal fekszik a papíron,
mint egy elgázolt feketerigó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése