Pogány Zoltán - Mikori gyengédség

Pogány Zoltán

Mikori gyengédség

Mikor senki nem lát
én akkor is látlak,
hiába hullnak rád
bármekkora árnyak,
csillagok virága
virul ki lelkedben,
úgy illatozik mind,
mintha tündérkertben.

Mikor nem mosolyogsz,
enyém minden bánat,
szomorú kedvben csak
bámulom ruhádat,
nem merem oldani
egyik nyílását sem,
csonk, meztelen ujjam
bőrödre tehessem.

Mikor félsz csókomtól,
mindig reszket ajkad:
lecsukódó szemed
engem is elaltat,
úgy lapulsz karomban,
mintha senki lennél,
mintha szerelmünkben
sosem nem is hinnél.

Mikor csendesen sírsz
könnyeid szép gyöngyök,
gyöngyeid vizében
tisztulva megfürdök;
gyengéd fájdalmaid
rám boruló sírok:
mikor nem is látod
veled együtt sírok.

Mikor te nem vagy már,
többé én sem élek,
addig sosem látott
árnyékokba lépek,
felkaptatok hozzád
a borús, nagy égbe,
így vegyülök véled
örök végességbe.