Albert Ferenc - Árapály

Albert Ferenc /Gufi/

Árapály

Szíved ármány sebezte,
múltad őrli lelked;
piciny szárnyaszegett gerlice,
vihar dúlta fészked széjjel,
melynek ma is csapkod szele.
Mint lelkes Don Quijote
lesem némán arcod;
hangod bilincset ver szívemre,
melynek mély-bordó bársonya
lágyan simogatja arcom.

Mily keserédes mosoly
gondjaid palástja;
komor, szomorkás, fájó e kép
midőn zöldes-barna szempár
villan az esti homályban.

Leküzdhetetlen a gát,
mi falként tornyosul;
majd emberöltő a távolság
és a könyörtelen idő
féktelen iramban száguld.

Ha lennék is támaszod,
páncélom rozsda mart;
így rajta a vihar áthatolt,
mit szélmalmom motollája
őszülő fejemre kavart.

Tűnődöm, majd elcsitul
mint tenger hulláma,
mely lágyan sziklaszirthez simul
homokos part föveny ágyán,
várva csendben árapályra.