Millei Lajos - Csitulj lélek, ne kérdezz!

Millei Lajos

Csitulj lélek, ne kérdezz!

Elbujdosna lelkem, mert szégyelli nagyon,
hogy míg másokat emészt tengernyi fájdalom,
addig lélekodúmba beszökött a nyár.
Fényszínű köpenyben,
melyen izzó napsugár-
gallér guggol most gondtalan,
s dalokat dúdoló delejes kedve van.
Szabad-e nótázni, ha eddig csak hallgatag
vággyal bámulta a körötte
kérkedő kín-magas falat?
Játszhat-e hegedűn szomorú szépet?
Játszhat-e hárfán a diadal kezének
birtoklása nélkül, csak úgy, önzetlenül,
mutatva a szépet?
Kinevetik-e, ha botfülű lábakkal
szaporáz meg léptet,
hogy átöleljen mindent, mindent, ami érték,
és e hangverseny-hajnalra hullt
hályogos szemét úgy mereszti tágra,
hogy sírni kezd az ég?
Ki mondja meg nekem, jó-e, ha beszélek,
és nem betűket szétrágott,
gerinctelen féreg
szabadul ajkamból, megfertőzve Téged?
Ki mutat egy irányt, mit egyedül nem lelek,
ki segít barátként,
s nem sajnál két kezet összekenni értem
úgy, hogy az érdem, tán sosem ad rá áldást,
s ha kell, elvisel értem egy világösszeomlást?