Millei Lajos - Végső dobbanásig

Millei Lajos

Végső dobbanásig

Kihűlt tájak hófödte varázsán  
fehérnek látom az arcodat,  
szembogarad barnul a horizont határán,
s homlokod selymét már fedi az alkonyat.

  Ó, hányszor festettem zöldszájú rétre  
mosolyod félkaréj bíborát,  
hányszor kergettem felhőt az égre,  
hogy árnyéka legyen a koronád.

  Már ötvenhat téltől deresedik hajam,  
csendesedik bennem az érverés,  
a rajongásom immár gazdátalan,
de örökkön él az emlékezés.

  Az álmok mezsgyéjén segíts még nekem,  
karolj fel, ringass, mint hajdanán,  
reménykovászodtól a lélekkenyerem  
még sokáig friss marad, jóanyám.