Vihar Béla
Az alkonyat kapujában
Örömeimet belefonom
napjaim koszorújába.
Sebeim sora összekapcsol
a megszomorítottak seregeivel.
Aki valahol sír,
azt könnyeivel
drágakövet illeszt
fájdalmam koronájába.
*
Miféle titkot keresgél a vándor,
amint múltja felé barangolva
hajdani történésekkel találkozik?
Egykori lépteit kutatja?
Avagy másokéit?
Azt a ködlő országot,
ami csak behunyt szemmel tárul fel
előttünk?
A bolygó meg-megáll
az Idő országútján
a visszaidézett percek emléktáblái előtt.
Ezek az ékes ikonok,
a szív estjében halkan énekelők,
amikor a révület ezüstkék holdja suhan
a vonagló felhők örvénye között,
és köröskörül hömpölyög a csönd.
*
Az alkonyat kapujában állok.
Fejem fölött égi madárraj lebeg,
és egy közelítő kiáltás:
Váltsd meg önmagadat,
s megváltottad a világot!
napjaim koszorújába.
Sebeim sora összekapcsol
a megszomorítottak seregeivel.
Aki valahol sír,
azt könnyeivel
drágakövet illeszt
fájdalmam koronájába.
*
Miféle titkot keresgél a vándor,
amint múltja felé barangolva
hajdani történésekkel találkozik?
Egykori lépteit kutatja?
Avagy másokéit?
Azt a ködlő országot,
ami csak behunyt szemmel tárul fel
előttünk?
A bolygó meg-megáll
az Idő országútján
a visszaidézett percek emléktáblái előtt.
Ezek az ékes ikonok,
a szív estjében halkan énekelők,
amikor a révület ezüstkék holdja suhan
a vonagló felhők örvénye között,
és köröskörül hömpölyög a csönd.
*
Az alkonyat kapujában állok.
Fejem fölött égi madárraj lebeg,
és egy közelítő kiáltás:
Váltsd meg önmagadat,
s megváltottad a világot!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése