Leleszi Balázs Károly
Naplójegyzet
Ezt a verset
kettőezer hét, november közepén írtam, íróasztalomon. Afféle hagyományos
íróasztal ez, lapos, négy lába van, rajta papír fecnik és könyvek szövevényes
erdeje. Az emberben több idegsejt található, mint ahány fa csak van az Amazonas
esőerdeiben. Ha levennéd az ajtót, mondom magamnak, s aládúcolnád, asztal lenne
belőle. Az ablakon át díszfákat, egy kerekes kutat, rozsdás sodronykerítést és
a szomszéd házát, kéményét látom. Most váratlan négy-öt veréb telepszik a
csupasz gallyakra, módfelett méltatlankodnak, vitatkoznak, szárnyaikkal
idegesen verdesnek. Én ülők, figyelek és várakozom. Várom a különös kegyelmi
állapotot, a hajlékony meghallást, hogy szavakká formálódjanak a gondolatok,
ilyenek, hogy egy versnek olyannak kell lennie, mint az ekevasnak, mely
felszántja a lélek rétegeit. És még az is eszembe jutott, hogy a vers
tulajdonképpen nem más, mint megformált igazmondás, meg olyanok a Szellem ihlette,
sugallta versek, mint a mészkövek közt lassan utat vájó vízcseppek, melyek
kitágult és bonyolult barlangrendszereket hoznak létre az emberi szív
mélységeiben. És a számítógép képernyőjén a betűk szavakká, a szavak mondatokká
állnak össze, míg átölel az Isten minden szónál ékesebb, beszédesebb csendje…
Közel jött a végtelen.
Közel jött a végtelen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése