Hollósy Tóth Klára
Jégtüzű katlan
Fagy-halott levelek
alatt
álmodja új tavaszát a
lét,
tél hava épít
jégfalat,
simogatja fürge-röptű
szél.
Szunnyadó tőkék közt
pihen
az édes nedűt érlelő
nyár,
ringatja hűsen,
csendesen
a fehér gyolcsba
zárt, szűzi táj.
Hószín égből pára
fátyla száll,
köddé dermedt fémes
csillogás,
önemésztő, jégtüzű
katlan.
Szunnyad a vágy, az
éjszínű fény
játszik jégcsapok
meredt tűhegyén
magát pazarló
kábulatban.
*
Téli éji merengés
Néma az éj, a föld,
az ég,
hull a hó, hull, puhán, halkan,
hull a hó, hull, puhán, halkan,
a táj ködszürke
sűrűség,
ezer hang egy néma
dalban.
Sétálgatok
egymagamban,
jelenből, múltba
siklanék,
tolong a kép,
akaratlan
csengő csendül, a
szárnyas ég.
A mélyen alvó fák
fölött
visszatér a múlt
elém,
meghasadt kép,
összetörött,
gyönyörű mégis, mert
enyém.
Havas varázslat vesz
körül,
múltak lépnek ki a
csendből,
rohan az idő,
elröpül,
kegyelem száll
odafentről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése