dPanka - Szabadon

dPanka

Szabadon

 

Ott vergődött az út közepén
egyedül árván, életre már szegény.
Az utolsó percei lehettek.
És én az ablakból, csak néztem..
Még rángott a teste, kicsit remegett.
Elhagyva ereje, bár még lenne kedve.
Csak néztem....
s mozdulni nem mertem,
hogy én majd megmentsem...
Nem tettem. Csak néztem.
Én a kegyetlen. Persze kicsit féltem.
Mi lesz ha egy autó kereke
lesz majd a sírgödre és az örök veszte.
Akkor meghal. A vergődésnek vége.
Csak egy pillanat és már nem szenved.
Csak néztem. Ostobán és bután.
Mégis vártam titokban valami csodát.
Gondolván: nincs nagy baj, összeszedi magát
és minden megy ugyan úgy tovább.
De nem. Járta csak egyre a furcsa halál tusát.
Csak néztem. Féltő szívvel némán.
Csak vártam. Végre újból életre kelljen.
S igen, jött is az, aki majd megmentse..
Csak néztem, ahogy szegült közelébe.
Mert ilyet még nem láttam.
Mind a kettőnek szárnyai voltak.
A gyengébbiket az erősebb azzal paskolta,
talán kis pofonok voltak.
S a haldokló mintha ettől felébredne.
Erre vártam. Végre!
Már nem voltak a semmi közepében.
Csak a járdaszélen.
Mellettük autó hangosan elsüvített.
Nagyon megijedtem.
Ők mégis ketten együtt megmenekültek.
Csak néztem ilyet még nem láttam.
Szívem vert és mozdulni sem tudtam.
Szárnyaikkal egymásba borultak.
A megmentő szorosan ölelhette.
Gyorsan érkezett, és mily lassan távozott.
Aztán a beteg magatehetetlen,
többé már nem rezzent...
Biztosan meghalt. Ott maradva teste.
Mégis végleg elment.
Csak néztem, és sohasem felejtem...