Kun Magdolna
Szeretet-hiány
Mennyi
idős ember-szívek
várnak, várnak, várnak,
mindaddig míg napot lopnak
az éjszakai árnyak.
S mikor már sötét leplet ölt
a mindenség ura,
és a bezárt ajtón nem látszódik,
résnyílás nyoma,
elvegyült árva könny hull
a kopott padlókra.
Ilyenkor összeszorított ajakkal
arra gondolnak,
Istenem - Istenem,
megint egy újabb év telt el,
melyben egyedül éltük át
a magány-napokat
Csak szorongatják, szorongatják
gyűrötté vált zsebkendőjük
könnyáztatott szélét,
s ránc-árkolt szemükből
a szertefutó lélekcseppeket
ölükbe veszik,
de azok egyenként leperegve
gyöngyként gurulnak szét.
S míg lehajolnak érte,
hogy az elgurult gyöngyöket
mind-mind fel szedjék,
erősen kongó koppanásuk
ólom-nehéz súlya roppantja át,
elhalkuló szívzörejük
fáradt erejét
Valahol messze
egy réges-régi dal
párnán nyugvó arcot simít
pár síró akkorddal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése