Zsitvainé Borsos Irén - Esik e még?

Zsitvainé Borsos Irén

Esik e még?

 

Órák óta rótta az országutat.
Szárazság és viharos szél; ez is az ítéletidő egy fajtája.

Az út pora finom rétegben lepte be arcát,
meg a gallérját… Úgy érezte, már a fogai között is homok csikorog…
Ereje is fogytán… legalább jönne valami jármű, ami felvenné…!
Óhaja meghallgatásra talált, - egyszer csak valóban jött az áhított segítség. Teherautó lassított mellette.
- No, ugorj fel komám! – mondta a vezető, s már indított is…
Az elcsigázott ember meglepve látta, hogy odafent egy koporsó van.
Valódi koporsó! A vezetőfülke mögött még a szél sem éri, - gondolta, - s a koporsótól pedig megnyugtató távolságra kerül.
Hogy hová mennek… teljesen mindegy.
Otthona sehol nincsen… gondolta, s a fáradtságtól már csukódott lefelé a szeme… Álmában gőzölgő leveses fazék mellett ült…
Égzengés, felhőszakadás riasztotta… Ponyvadarab, papírdoboz semmi nem akadt a platón… Arra gondolt, vajon üres a koporsó?
Biztosan megvédené a tomboló elemektől, a bőrigázástól…
A gondolatot tett követte. Nyugalmat, biztonságot talált benne s a tető, tényleg megvédte a felhőszakadástól. A szemei szép lassan újból lecsukódtak… Álmában anyja arcát látta…
Az azután történtekről mit sem tudott… Jó idő múlva, újabb stoppos került a fedélzetre. Nem érzékelte, amint megálltak, s a másik csuromvizesen
felmászott, és a vezetőfülkéhez telepedett.
Amikor teste megpihent, s az álmok véget értek, - már emlékezett, hogy a teherautó tetején, egy koporsó védelmében utazik…
A fedelet felemelte, - s csak amúgy maga elé motyogva azt mondja;
Esik-e még…?
A másik ember a rémülettől, hanyatt-homlok vetette le magát...

A nagyvárosban, ahová megérkeztek, kérdi a vezető;
- Hát a másik ember hol van?
- Csak én voltam odafent, - mondja emez…
A vezető elgondolkodva néz maga elé; lehet, hogy képzelődök…
Jani, az orvos, többször is megmondta ;
- Ne igyak már annyit, ha letelt a szolgálat…!