Csoóri Sándor
Látom a szemeket
Látom a szemeket:
kékek, feketék, barnák,
látom őket, mintha
visszapillantó tükörben
állt volna meg bennük
az idő.
Sálak, vállkendők,
hajak hánykolódnak
a körutak kusza
forgatagában,
de a moccanatlan
szemek azt kérdik reggelente:
kik vagyunk? hova
sietünk?
s kinek a világát
nézzük mi napról napra?
Látom a szemeket,
látom a vért is bennük,
a gyászkocsik küllőit
sáros levelekkel,
a megfegyelmezett
márványerdőt
s a golyók villámló
emlékét
egy csömörödésig
újraképzelt háborúból,
s a szemek azt
kérdik: hány utunk van még az utolsó előtt?
hány hóesés? hány
beszegetlen, júliusvégi éj?
hány földúlható fény-
és lombkazal?
Látom a szemeket:
kékek, feketék, zöldek,
föl-fölszökdösnek az
égre s ott tébolyognak,
mint letiport
búcsújáróhelyen a koldusok.
Hordja rájuk a szél a
szemetet, a lenti mocskot,
csapkodja föl a világ
füstjét
s a kivörösödő szemek
azt kérdik moccanatlan:
van-e még föld a
földön kívül?
s szép, céda holdak –
vagy már csak űr van?
Látom a szemeket, s
magamat látom bennük:
egy másik szem
hiányát, mely összekötne
engem egy bokor
szívével, jóslatos árnnyal.
Mozdulna csak s én
mozdulnék vele
észak felé vagy
délre, a csillaggal teleszórt
városok héja alól el
az éjszaka csúcsáig,
hol két szem nézné
betelve egymást,
két szem: egymás
megistenülő vendégei.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése