Szabó Magda
Formátlanul
A szók szövetjét
feltépem körömmel,
a rím ma botlik,
ferdül és süket,
az égre szórom –
pukkanó rakéták –
és gőggel nézem
messzi fényüket.
Ütem ütemre roskad,
szétfolyik.
A forma robban. Mosd
szét, Végtelen.
Eddig siklottál,
balga gyík, s a nyelved
enyvén tapadt az
álnok szerelem.
Alázatos fejemre
rázuhan
irtózatos súlyával az
öröm.
A vers elindul,
felbukom bele,
és térdelek
narancsszín délkörön.
Mint bibliás nép,
jámbor remete,
csak dadogok az égre
egyedül,
gyámoltalan szentségben,
együgyűn,
mezítelenül és
rímtelenül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése