Csoóri Sándor
A te időd
Ez volt a te időd a
napból:
ez a fél-este,
ez a
majdnem-már-sötét,
mikor a lámpák
megmozdulnak
s a Gellérthegy, mint
a kályha,
fűteni kezdi a várost
–
ez volt a
legtágasabb,
a legismeretlenebb,
minden idő közül
mégis a leghihetőbb:
tudtam, mire való a
lábam,
mire való a
nevetésem,
vállad és vállam
helye egymás mellett;
eshetett hó és
hullhatott szembogaradra korom
és fölvérezhettek
szeretőgyilkos tekintetek:
a villamosok hazáig
vittek mindig.
Ez volt a te időd
minden időkből:
a babiloni kövekről
mohás bikafej nézett hosszan,
a budavári kövekről
szétázott mozi-istenek arca
s ilyenkor
lázadoztál, hogy bogarak, fecskék
és árnyékos levelek
napján se mehetünk el mindenhová;
hogy fénycsövek
börtönéből
csak hajad szökdöshet
északnak, délnek,
de tested verseket
szült nekem mégis,
hogy fáradtságom és
életem versekben múlhasson el
s legyen a nappali
fűnek folytatása
a szavakban is,
a hátad mögül
fölemelkedő Holdnak
legyen helye az
ablakon túl.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése