Káli László
Kövek világa
Roskatag omlik
magába, málón, a szikla,
mégsem fáj ősi
magánya, mint halvány szikra,
csak árnya letűnt
koroknak. A hegyoromnak,
ahonnan egy nap
kiszakadt. Teste elporladt
a hosszú úton. Maga
sem hitte talán, hogy
majd ide jusson,
mikor még délcegen állt ott,
a bérc tetején, ahol
a zord szél fuvolázott
a nagy szakadék
peremén. De eljött a nap,
mikor a büszke
kőszikla a mélybe zuhant,
könnyei apró
kövekként hulltak szerte szét.
Ily sziklák vagyunk
mi mindannyian, s a lét
kikezdi éltünk
ingatag falát Egy nap tán
nem leszünk többek,
jövőbe rejtett tegnappá
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése