Török Sophie
Eleven börtönben
Szűk csontvázba
lehelt engem az Isten!
Szűk húsba csavart,
szűk bőrbe bujtatott.
Szűk inak, szűk
idegek, szűk erek feszítnek:
eleven börtönömben fulladok.
Minden fojtogat engem
- fojt a ruha és
fojt a takaró, falak
fojtanak, és háztető
és
fojtogat a sulyos
mennyboltozat.
Közeli csillagok
bosszantják
szemem, lomha hegyek
feküsznek rám és
eltorlaszolják lihegő
ajkam
elől a friss levegőt.
Oh, elátkozott
szellem vagyok én! Szenvedő
szellem, szűk
kancsóba zárva, szűk
kancsóba zárva: mély
tó
fenekén! Ki ment meg
engem? Ki nyitja meg
börtönöm
robbanó födelét? Oh,
ha
kinyilna! ha
kiszakadhatnék fáklyás
hajam süvöltő
oszlopán! Terjedt tüdőmbe
egyetlen korttyal
innám föl a tágas
levegőtengert, s
roppant tagjaim
kinyujtva: mint
rengeteg felhőtömb
lebegnék néma világok
fölött, mig Isten
áldott tenyerét
elérve: szétömlenék
a Végtelenben!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése