Váci Mihály
Sarkcsillagom,
szülőföldemen
Gyermekkorból ittmaradt felhőket
álmodnak felettem az
egek.
Jegenyék lángját
szítják a szellők,
A könnytől ki óv meg
engemet?
Szülőföld! E modern korban csúfság
éri azt, kinek még
fogain
recseg a hazai homok
kvarca.
Titkolom rólad-kelt
álmaim.
Tengereken, világokon túlra
vágynak a
súlyuk-vesztett szivek.
Pedig mit az ember
itthon elveszt,
földön, égen nem
lelheti meg.
Hazám édes gravitációja!
Csak vonzásod adhat
súlyt nekem!
Hová mennék? Határaid
közt is
milyen nehéz meglelni
helyem!
Mi lennék, ha te is elengednél?
Szülőföld, hazám -
sarkcsillagom!
Csodálok minden
csillagot, holdat,
de csak tehozzád
igazodom!
Éj van. Nem látom, csak hallom őket:
- sírva húznak
vándormadarak.
Vágyik, vergődik,
sóhajt az ember,
lázadozik - s mégis
hű marad.
Hulló csillag hív, csal vadlúd-ének;
van, ki már rakétán
menekül.
Leborulok. Szívem
melegíti
a Földet, mely
lassan, egyre hűl.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése