Zelk Zoltán
Kezem szomorú alázata
Egy parányi felhő szállt a járda fölött,
ejtett s fölkapta a gyönge éji szellő -
szárnyai olykor a földet súrolták
s olykor megremegett egy sarki lámpa alatt.
Csak én láttam s szememből egy mozdulat szökött ki,
röpült fölötte, követte az útját -
becéztem jó szóval, kérdeztem: hová mégy?
tiszta gyerekkedvem játszadozott véle.
De hirtelen búcsúra nyújtottad a kezed.
s én már mindent feledtem akkor,
úgy tartottam kezed, mint haldokló
galambfiókát:
érezzem sokáig pihegését,
véred suttogását hallgassa tenyerem.
Az ujjak beszéde igazabb a szónál,
ahogy egymásra fonódnak, vagy összekocódnak halkan -
mit akkor éreztél, mikor visszavonszoltad kezed:
e tétova szánalmat nem tudnád kimondani.
Mit láttam én akkor bezárt homlokod mögött,
mit láthattál volna ájult szemeimben!
Úgy mentem tovább a csüggedt ég alatt s oly keserü volt utam,
mint évekkel ezelőtt, mikor beteg kedvesemtől jöttem:
lankák között, a Homoród partján vitt akkor utam,
már tudtam: kedvesem meg fog halni
s mint emlékét őriztem fáradt csókjait.
Így botorkáltam most is, szánalmaddal verten,
szél tépázta felettem a vihar fürtjeit,
egy égi szöllőszem lehullott elébem,
s egy könnyem is lehullott: ez volt válaszom.
Árnyak szaladtak utánam s kiáltottak felém,
régi kutyám szűkölt lépteim mögött,
de nem fordultam vissza, hiába kérleltek
s az űzött szarvas sem tudott megállítani,
ki agancsai közt az erdőt hozta s letérdelt elébem.
Mik visszariadtak érintéseimtől: öt ujjad,
öt sebet haraptak akkor szívem gyolcsán.
És mégis úgy hajol egy félszeg mozdulat feléd e sápadt versből,
mint megszakadt lovak szeméből a vágyódás tiszta mezők felé -
jó, hogy vagy, mert most érted van a vers:
s ha nem szólhatnék, úgy veszne sorsom,
mint fáradt kiáltás idegen hegyek közt.
Fogadd hát szívesen szavaim, ne űzd el undok légyként őket
s ne a fölény bólogatása legyen válaszod -
lásd, én nem kérek semmit tőled - s egy hálás reggelen
sorbajárom a kerteket,
füvek harmatát kosaramba gyűjtöm
s szerény gyöngynek illesztem nyakamba.
ejtett s fölkapta a gyönge éji szellő -
szárnyai olykor a földet súrolták
s olykor megremegett egy sarki lámpa alatt.
Csak én láttam s szememből egy mozdulat szökött ki,
röpült fölötte, követte az útját -
becéztem jó szóval, kérdeztem: hová mégy?
tiszta gyerekkedvem játszadozott véle.
De hirtelen búcsúra nyújtottad a kezed.
s én már mindent feledtem akkor,
úgy tartottam kezed, mint haldokló
galambfiókát:
érezzem sokáig pihegését,
véred suttogását hallgassa tenyerem.
Az ujjak beszéde igazabb a szónál,
ahogy egymásra fonódnak, vagy összekocódnak halkan -
mit akkor éreztél, mikor visszavonszoltad kezed:
e tétova szánalmat nem tudnád kimondani.
Mit láttam én akkor bezárt homlokod mögött,
mit láthattál volna ájult szemeimben!
Úgy mentem tovább a csüggedt ég alatt s oly keserü volt utam,
mint évekkel ezelőtt, mikor beteg kedvesemtől jöttem:
lankák között, a Homoród partján vitt akkor utam,
már tudtam: kedvesem meg fog halni
s mint emlékét őriztem fáradt csókjait.
Így botorkáltam most is, szánalmaddal verten,
szél tépázta felettem a vihar fürtjeit,
egy égi szöllőszem lehullott elébem,
s egy könnyem is lehullott: ez volt válaszom.
Árnyak szaladtak utánam s kiáltottak felém,
régi kutyám szűkölt lépteim mögött,
de nem fordultam vissza, hiába kérleltek
s az űzött szarvas sem tudott megállítani,
ki agancsai közt az erdőt hozta s letérdelt elébem.
Mik visszariadtak érintéseimtől: öt ujjad,
öt sebet haraptak akkor szívem gyolcsán.
És mégis úgy hajol egy félszeg mozdulat feléd e sápadt versből,
mint megszakadt lovak szeméből a vágyódás tiszta mezők felé -
jó, hogy vagy, mert most érted van a vers:
s ha nem szólhatnék, úgy veszne sorsom,
mint fáradt kiáltás idegen hegyek közt.
Fogadd hát szívesen szavaim, ne űzd el undok légyként őket
s ne a fölény bólogatása legyen válaszod -
lásd, én nem kérek semmit tőled - s egy hálás reggelen
sorbajárom a kerteket,
füvek harmatát kosaramba gyűjtöm
s szerény gyöngynek illesztem nyakamba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése