Sárhelyi Erika
Advent
Szívemre kis, oktalan
boldogság feszül -
lám, megszólítanálak ismeretlenül.
Fényeket rejtek el megtörtek szemébe -
csillagot hintve a csillagtalan égre.
Egy régi bakelit visszhangot ver bennem,
és elszavalom a legkorábbi versem,
még az undok telet is szeretni tudom,
csak nevetem a tükröm, kedves hazugom.
Nyugalmam olyan, akár az olvadt viasz,
hogy adhatok magamból, az nekem vigasz,
és karomba zárnám az átkos világot,
még ma feloldozom mindazt, aki bántott.
Fekete az éj, csak a holdfény színezüst,
oly könnyű az ünnep, akár az aranyfüst,
s míg gyertyát gyújtok az utolsó vasárnap,
hallgatag angyalok a vállamra szállnak.
lám, megszólítanálak ismeretlenül.
Fényeket rejtek el megtörtek szemébe -
csillagot hintve a csillagtalan égre.
Egy régi bakelit visszhangot ver bennem,
és elszavalom a legkorábbi versem,
még az undok telet is szeretni tudom,
csak nevetem a tükröm, kedves hazugom.
Nyugalmam olyan, akár az olvadt viasz,
hogy adhatok magamból, az nekem vigasz,
és karomba zárnám az átkos világot,
még ma feloldozom mindazt, aki bántott.
Fekete az éj, csak a holdfény színezüst,
oly könnyű az ünnep, akár az aranyfüst,
s míg gyertyát gyújtok az utolsó vasárnap,
hallgatag angyalok a vállamra szállnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése