Millei Lajos - Nincs bűnöm tudom!

Millei Lajos

Nincs bűnöm, tudom!

Mondd, bűn e az, hogy átölelni vágytam

fát, mezőt, fényt, mi ébredést hozott?

Elgyötört testemben a lélekszárnyam

béklyót lerázva, kitárulkozott.

A vélt világot most valóvá teszem,

hanggá hízok halottnak hitt csöndből.

Nézd, varázsütésre mozdul két kezem,

nem rajtam áll, irányítják föntről.

Mondd, bűn e az, ha szépért sír a lélek,

s mint koldus, szívet bír dobogásra?

Célszalagot feszít ernyedt testének,

Úgy kér ajkat, zengő dalolásra

Oly mély a kút, s én a peremén állok.

Istent hívom, hogy kicsit segítsen.

Hihetetlen, mégis zuhanni vágyok,

hogy lent a víz magamra terítsen.

Mondd, bűn e az, ha széthullik az énem,

és virágporként hordja szét a szél?

Nem szégyen ám, de nem is dicső érdem,

ha ösztön, s tudat párhuzamban él.

Ki kér, s aki ad, bűntelenek azok.

Vétkesek Ők, ha mástól veszik el,

mint virágtól, az élősködő gazok

a fényt, mely akkor hiába ölel.

Mondd, bűn e az, ha meglopom az álmom,

hogy adjak én, ki arra rászolgál?

Ha esőt szórok szét szivárványágyon?

míg más, csak üres szívvel álldogál.