Nagy Ilona - ... a Köd mindig felszáll ...

Nagy Ilona /pirospipacs/

… a Köd mindig felszáll …

Akkora köd volt, hogy nem láttam az orrom hegyéig sem. De szép volt, és sejtelmes. Fátyolfehér homályba takarta a tájat, s éppen csak sejthettem, hogy mi lehet előttem.

Tulajdonképpen szeretem a Ködöt, mert a titok mindig benne rejtőzik. Emlékszem a képekre, ahol a hegy és a kastély közötti rést a Köd uralta. Meseszerű és titokzatos volt. Lebegett tőle minden, mint a tó tükrén a fáradt falevél. A havas hegycsúcsot vakító sugarakkal pásztázta a Nap, s alatta királykéken hullámzott a tó vize... de közöttük ott volt a Köd... a rejtély. Időnként felvillant a tájból egy újabb, aprócska részlet, s láthattam a tóparton magányosan nyíló lila kisvirágot, a hegy felé repülő madarakat... s a vízen lágyan ringó csónakot. Közben a Köd sűrűségétől függően váltogatta színét. Volt harmatcseppesen áttetsző, tündér-fehér, de néha átváltott sivatagi-szürkébe. Olyan volt az egész, mintha egy festményt néznék közelről, ecsetvonásról-ecsetvonásra.

Tudom, hogy a részletekben rejlik a teljesség csodája, s hogy a ködön is átláthatok, de csak a képzeletemmel, és csak akkor... ha én is akarom. Ilyenkor mindig izgatottan várom a pillanatot, amikor előbújik a valóság. Néha mégis félek meglátni az életet a maga valójában, pedig... a Köd mindig felszáll...