Gligorics Teréz
Sóhajaim elnémultak
Sóhajaim
elnémultak...
Könnyeimet felitták a
sorok,
melyek évekig
dülöngéltek
össze-vissza, mint
ittas lelkek
a pokol sötétjében,
nem ismerve sem
fényt, sem Istent...
S hogy miért
sírtam... azt ma már nem tudom,
de mosoly nem lévén
fáradt arcomon,
nincs ami karjába
vegye fásult lelkemet,
vagy felrázza mély
álmából
a virradatot, mely
reménytelenül
terjed az
örökkévalóságtól
az örökkévalóságig,
magával sodorva
még azt a néhány tűrhető
percet is
melyet mégis érdemes
volt élni,
s ha netalán
leselkedne még ilyen pillanat,
vagy remény születne
egy forró nyári éjszakán,
megfujtom benne a
lelket,
mert a mosoly kialudt
fáradt arcomon,
az uzsorás meghalt, s
így nem tartozom,
és sóhajaim elnémultak
valahol az élet
alkonyán....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése