Szeitz János - A hold és én

Szeitz János

A hold és én

A Hold és én, nézzük egymást,

át a nyitott ablakon.

Kár, kár, hogy tudom már,

ami rajta oly varázslatos:

a fénye kölcsönzött csupán.

Istenek voltak egykoron.

Szeléné a selymes nevű,

deríteni a szűz éjszakát

magányosan, mert így leshet

búvó szerelmet, és magányos

fájdalmat suttogó bolyongást.

Haragot csillapító álmokat,

halottsirató könnyapadást.

És Héliosz a száguldó némber,

dölyfösen, arany kocsiján,

suhintva fényt pattogó ostorát,

űzve lovait és az embereket:

élni, dolgozni, ölni csatában,

jószágért, és hírnévért csak úgy.

Szél marta kopár röggolyó:

megkövetem régi szép neved,

több vagy, mint ó-isten nekem,

barát, kihez némán szólhatok.