Illyés Gyula - Egy Ősz

Illyés Gyula

Egy Ősz.

Fáradó szél gyanánt az esztendő lassítva szárnyalását
Lesiklik a magasból, hajladozva zúgnak fáink koronái.

Tetőtlen július ! alig emlékszünk rád, szemünk a földre fordult,
Hol a megtérő év véresen kúszik a csörgő, rőt lapályon.

Megáll nemsokára egy hóviharos éjen :zúzmarás forgószélben
Foszlik jajongva szét a csengő űrbe s véle napos ifjúságunk.

Ittam a forrásból ma este és számban megéreztem
Üzenetedet rút öregség, számban, mellemben, tagjaimban.

Az utolsó madár átkot kiáltva száll a vérben gőzölgő erdőből,
Mely egykor arcom mutatta, fátylat borít magára a víz.

Fáztam, el kellene mennem, gondoltam, itthagyni ezt a tájat,
Futni mint hontalan, komor hegyek élén a hold fényes útjait követve.

Vége a játéknak ! Tudom én, magam vagyok én hegyeimmel,
Az Isten messze él, ezt tudom csak, mást nem mondhatok róla.

Futni köpenyembe burkolva arcom, hátra se nézve kiáltani :
Egy igaz Urat ismertem itt meg én, a halál csámcsogó hatalmát!

Hanyatlik a nap, köd mossa a völgyeket, hallom
A takaró nyáj ebeinek csaholását s a gyenge harangszót.

Mintha az utolsó kenet csengetyűzője közeledne felém--
Boruljatok le, fák, helyettem.