B. Huszta Irén - Ősz végén; - Katalinkor;

B. Huszta Irén

Ősz végén

A zörgősre száradt avar
Fanyar elmúlás-illata
Nehezül néma fátyolként lelkemre
Egy-egy megbarnult levél

Táncol a hullámzó szél
Szokatlan langyos keblére ölelve
Csak a fűzek hajlanak még
A vízbe sárga fénysugárként
Szürke tükrét lágyan csíkosra festik
Borongón kél a hold amott
Múlatja búsan a zuhanó napot
Alkony-homályban tél hidege feslik

*

Katalinkor

köd nyirka mar bőröd alá csontig
diderget a hideg s nem hajnallik
éji ború késő őszi tájon
lesz még reggel s kisüt a nap nyáron

a hold rideg fénykört vet az égre
vár a deres november a télre
fehérbe öltözik András napra
a sáros föld hótiszta ruhába

sok-sok szennyet kellene takarni
talán a világon nincs is annyi
hó s hol van még a tétova lélek
hová tisztasága el nem érhet