Török Sophie
Betegágynál
Isten! de jó volna. .
. Isten! szólhatok-e
Hozzád? ki kevély
szívvel nevettem
neveden, s most
félőssé tépve, fáradttá
törve gyáván esengek
oltalmad után!
Óh jó volna Hozzád
térni, faragott
képed elé hullni,
áhítat áldott szédületébe
borulni, s remélni egyszerű
gyermeki szívvel:
hogy vagy!
Igen, valahol mégis
csak vagy! én
hiszlek, meleg
gyógyító Erő! Hiszlek
hiszlek! fájdalmas
testemnek jó ez a
kábító hit. Csak most
engedj magadhoz,
csak most, míg a
Józanság szürke madarai
elütnek bennem.
Esengő kezemmel félőn
takargatom Előleg
tagadásom bűnös sebeit, -
ne lássad Isten, óh
ne lásd! hogy újra
megtagadlak józan
reggeli fényben.
Óh megtagadlak, ha
kedvesemről legöngyöli
duzzadt köteleit a
gyilkos éjjeli láz.
Megtagadlak, ha jön a
Gyógyszer, s hűs kézzel
meglazítja a Fájdalom
mardosó abroncsait. Most
fáradt vagyok, nem
gondolkozom: csak érzek.
Csak fájdalmat érzek,
s érzem szétomlani
életemet. Óh
segítsz-e rajtam? konok
pogányon! Te jó vagy,
erős vagy s az áldott
béke Tied! Látod a
lelkem, s tévedt
juhodra gyengéden
vigyázol - míg tépett
szívem az álom boldog
nyugalmába hull.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése