Vas István - Ének a magányról

Vas István

Ének a magányról

Finom, bonyolult szöveteknek
Szép színei kopva lazulnak,
Kényes, fiatal szeretetnek
Lágy szirmai fagyva lehullnak.
Ez képe a férfiu télnek,
Mert szívem akárhova szított,
Ha mihez vonzódott a lélek,
Minden csak visszataszított.

Akikhez egy eszme vezet még,
Azok is mind rendre kivetnek,
Igy lettem - más se lehetnék -
Én üldözött, árva eretnek.

Ahol égtek az ifjui lángok,
Én is melegedni akartam.
Hogy történt? Nem tudom. Állok
Most fázva, tünődve, zavartan.

Kit sűrü magány, tömör éj vár,
Ne hidd, hogy a karjai késnek!
Egykedvüen indulok én már
Jegyesül a sötét feledésnek. 

Ott látom elúszni a kéklő
Fiatalság távoli kedvét,
S úgy élek, mint a sötétlő
Barlangban az északi medvék.

Egyedüllét, ifjui bánat!
Te védj, egyedüli vitézség!
Hűs balzsama büszke magánynak,
Te csitítsd a szivem remegését

Hogy azt, amit itt vetek el még,
Ne akarjam aratni a porból,
Adj bátor szívet és elmét,
Vígan kimaradni e korból!