Nagy István Attila - Kiszemelt magának

Nagy István Attila

Kiszemelt magának

Kiszemelt magának a fájdalom,
könnyben úszó tekintetét láttam,
a bánatot lassú mozdulataiban.

Állandóan engem keresett,
belém ütközött a forgatagban,
s a park árnyékos padján üldögélve,
a moziban, ha lírai képsorok
menekültek a brutalitás elől,
a sörözőben rám emelte a korsót,
nézett, mintha az élete,
a jövője lennék.

Kiszemelt magának a fájdalom,
végül én is megszerettem,
s attól a perctől
egybemosódott

ébrenlét és álom,
bárhová ment a kedves,
összeszorult a torkom,
vége volt mindennek,
nem tartott vissza a szerelem,
csak a gondolat, hogy én is
feljövök érte a síri világból
az éj közepén, csak az gyötört,
s nem voltam más,

mint fájdalom,
gyönyörű szenvedés.

Láttam magamat kiterítve,
a lobogó lángokat

a testem körül,
a maréknyi hamut
a semmivel összekeverve,
az egy-két gyászolót,
akik az órájukra néznek.

Egy arc ott maradt
a nyárittas temetőben,
hogy magához

ölelje még egyszer,
ami szerethető volt bennem.