Füst Milán
Kívánság
Ó mikor lesz, hogy
kezemben tiszta könyv
S testben, lélekben
tisztán s vidoran csillogva… sűrű
És vad ködök után,
kilépek majd a napsütött világra, mint a gyűrű,
Mely síkos
üvegládikójából urnője drága ujján
Rövid sétára megy és
visszajön.
És ó mikor lesz már,
mikor lesz, áhitozva várom,
Ó mikor fogom megérni
már, hogy karcsu, tiszta ujjaim
Majd nem fertőzi meg
a sárló munka zsíros szennye rútan
S hogy mindétig
vasárnap lesz már mindegyik napom?!
Bársonykalapba’
lépdelek, tollam fülem mögött
S az ajkamon önhitt
mosoly, – ez egyszer végre megnézem a tornyokat,
Miket nem láttam
eddig… minek építették s nyújtózkodnak azok fel a magas ég alá,
Ha én nem láthatom…
Ha gyönyörködni bennök nem tudok? – Fáradt vagyok
És nincs időm, ti
emberek… s a bánat is,
Nehéz madár a gyenge
ágon, úgy lehúz, úgy megvisel…
Oh nem a szépségnek
való már ingerült szemem!
De majd! – Majd akkor
tán a napba nevetek, mint őseim
És szellős lesz a
lelkem, mint a virradat
S pihétlen-tiszta és
magasztos lesz az életem!
Oh nem úgy testvérek,
– az nem lehet, hogy csakis sírni, átkozódni
S két kezed tördelni
vagy az ég alatt… És anyád árnyékán tűnődöl, mint az eszelős,
Mert nem mersz bús
szemébe nézni… Nincs kenyér! – Oh ne kérdezzetek,
Hogy néma tekintete
jajszavamra mit felel?…
Jobb nem beszélni, –
erről is hallgatni kell…
…Sok ember örök
fájdalomban süllyed el!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése