dr. Szeicz János
Tavaszváró
Még jégbordát lehel az éj az útra,
de már a hó szutykos kupacban áll,
a felhő-rongyok közt tör ki a napfény
és szellők szárnyán a tél tovaszáll.
A lágy talajt a tavaszi virágok
zöld lándzsáikkal újra áttörik
a sírodon, itt kinn a temetőben
a föld megújulásról álmodik.
Tavaszra vár magányát unó lelkem,
fájó szívemről olvad már a jég,
egy nőre várok, ki szeretett engem,
kinek kezét nem foghatom oly rég.
Még kezem érzi kezed érintését,
ha élnél tán már őszülnél te is,
de örök álmot osztott rád a sorsod,
már nem vagy itt, hogy gondomon segíts.
de már a hó szutykos kupacban áll,
a felhő-rongyok közt tör ki a napfény
és szellők szárnyán a tél tovaszáll.
A lágy talajt a tavaszi virágok
zöld lándzsáikkal újra áttörik
a sírodon, itt kinn a temetőben
a föld megújulásról álmodik.
Tavaszra vár magányát unó lelkem,
fájó szívemről olvad már a jég,
egy nőre várok, ki szeretett engem,
kinek kezét nem foghatom oly rég.
Még kezem érzi kezed érintését,
ha élnél tán már őszülnél te is,
de örök álmot osztott rád a sorsod,
már nem vagy itt, hogy gondomon segíts.
https://m.youtube.com/watch?v=CTi1SS0KUiM
VálaszTörlés