Garai Gábor
Örök malom
A földre hoztál
vissza
s többé mér nincs
velem,
mióta benned élek
a jobbik életem:
káprázatos magányom
egében éltem én,
s most tintakék
paláston
szüremlik át a fény.
Nézem, de amit látok,
csak sápadt csillag
az,
mit minden kandúr
meglát,
ha nyálaz a tavasz,
s harmat pezseg a
réten,
s a hajnal újja fon
fehér füzér-virágot
a csüggedt ágakon;
ha ibolyát vásárol
az uzsorakamat,
s hamvas lánykákra
bámul
enyves szemmel az agg
. . .
Im, kelepcébe estem,
tilalmad rámmered;
örök malomban őrlünk
-
mindenki így szeret :
a férfi elhagyottan
csak párjáért vonit .
. .
S marasztaló ölében
magányról álmodik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése