Gyurkovics Tibor
Négy évszak
1
Valakitől én azt
tanultam,
a szeretetnek nincs
határa,
nagy kék kabátban
volt, hajára
hó hullt a sál mellett
csokorban
s kiment a ház nagy
udvarába.
Ment lefelé a
hóesésbe
a lépés örök
ütemével,
mint aki tudja, sose
ér el
a tájba csúszó
feledésbe,
de az ablakba mégse
néz fel.
A sárgakockás sál
világít
a szürkületben, mint
lámpa,
lebeg a szélbe kék
kabátja
s úgy halad tovább
fától-fáig,
amíg a szem még
visszarántja.
2
Tavasszal aztán mit
sem értve
figyeltem a virágokat
kint,
hogy nyílnak-e olyan
nagyot, mint
ahogy valaki
megígérte,
ki vállalta a
legnagyobb kínt.
Azt mondta, hogy a
szeretetnek
szabálya nincs, de
mint a rózsa
kinyílik egyszer s
elborítja
az utakat, a fát, a
kertet
s levelét az ajtóba
dobja.
Még óvni sem lehet a
kíntól,
tövisek közt fog
vágyakozni,
a földben nyugszik,
százezernyi
kapától, daltól meg
nem indul,
– egyszerűen fog
fölfakadni.
3
A nyár úgy fekszik,
mint a róka
a kert végében
összegyűrve,
leégve aranyra,
vörösre,
prémmé és szőrré
kunkorodva,
a kertbe feküdt, mint
egy ölbe.
A méz pedig öblös
pohárban
áll a verandán
tétovázva,
szilárdan s könnyen,
mint egy ábra,
melyben jövő és
elmúlás van
ikrás anyaggá
összezárva.
Ki jöhet itt? Ki érti
ezt meg?
A teljesült virág sem
édes?
Az ember hitvány
életéhez
kapott kölcsönbe kis
szerelmet,
amit aztán holtáig
érez?
4
Ne mondd, ne mondd!
Az ősz kitárva
mint egy kapu, a
távoli
mezőkre és utakra ki,
a szeretetnek nincs
határa,
ezt mondta egyszer
valaki.
Virágok borítják a
kertet
és azután a hóesés,
ott megy valaki.
Lépked és
nagy ára van a
szeretetnek,
nemcsak könny,
nemcsak szenvedés.
Az udvarból az útra
érünk,
ahol a kertek vége
van,
mit meg kell tennünk,
bárhogyan,
míg arra az ösvényre
lépünk,
ahonnan már
határtalan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése